Néhány nap múlva megint változik az idő. Olyan sűrűn kezd zuhogni az eső, mintha a trópusokon lennénk, és beköszöntött volna az esős évszak. Napokig esik, esik és esik, mintha dézsából öntenék. A káposzták, amiket Dévanáthnak segítettem palántázni, a sok eső miatt olyan hatalmasra nőnek, mint egy-egy kosárlabda. Az éticsigák hihetetlenül elszaporodnak a kertben a nedves időjárás hatására, és tövig lerágják az összes káposztalevelet. Volt káposzta, nincs káposzta. Mindenhol csigák vannak, amerre lépek. 
Olyan módszerekről kezdek olvasni az interneten, amelyekkel a csigákat távol lehet tartani a zöldségeskerttől. Azt írják, a csigáknak ötvenezer apró foguk van, és ha közel hajolunk hozzájuk, hallani lehet, ahogy reszelnek és ropogtatnak. Elpusztításukra egy módszer a csigák sörrel telt edénybe csalása. A csigák nagyon szeretik a sört, és egyszerűen belefulladnak. Összeborzadok. Ezt még egy ötvenezer fogú szörnyeteggel sem vagyok képes megtenni. Egy ezoterikus írás azt ajánlja, ellazult állapotban küldjünk telepatikus üzenetet a csigáknak, hogy másszanak át a szomszédba, ahol sokkal több és finomabb zöldség várja őket. El is küldöm a csigáknak gondolatban a telepatikus üzenetet, de mintha azt üzennék vissza, maradunk. Valószínűleg azért, mert a szomszéd nem műveli a kertjét, így ott nincs semmilyen zöldség. Kénytelen vagyok egyenként összeszedni és óvatosan átdobálni őket a szomszédba, a parlagra. Boldoguljanak, ahogy tudnak. 
Azt is olvasom róluk, hogy ha fáznak, vagy ha túl száraz nekik a levegő, vagy ha magányosnak érzik magukat, bebújnak a házukba, és szó szerint bezárkóznak. A bejáratot kemény, meszes anyaggal zárják le, csupán egy kis nyílást hagynak rajta, ahol lélegezhetnek. Csak egy lédús uborkaszelettel lehet nagy nehezen előcsalogatni az ilyen begubózott csigát. Rájövök, felületesen ítéltem meg eddig őket, és több közös vonás van bennünk, mint eddig sejtettem, például a mély érzelmi életünk és az étrendünk. Persze ez utóbbi a közöttünk lévő konfliktusok forrása is. Mindenesetre elgondolkozom rajta, jogom van-e hozzá, hogy magamnak tartsam meg az összes káposztalevelet, és testi fölényemmel visszaélve átszórjam őket a szomszédba.
De biztos vagyok benne, hogy nem az éhség, hanem a magány kínozza őket legjobban ott a parlagon. Egyáltalán nem ügyeltem rá, hogy úgy dobjam át őket, közel essenek le egymáshoz, hallás- és beszélgetőtávolságon belül. Lelki szemeim előtt látom a csigákat, amint magányosan bolyonganak a szomszédban. Nincs hideg, a levegő is megfelelően párás, de az egyedülléttel nem tudnak megbirkózni. Meszes anyaggal zárják le a bejáratukat, csak egy kis nyílást hagynak rajta, ahol lélegezhetnek, de nincs ott senki, aki lédús uborkaszelettel kicsalná őket. Holnap átmászok a szomszédba, lédús uborkaszeletekkel megpróbálom előcsalogatni őket, aztán kicsit közelebb rendezem őket egymáshoz, hogy jól meg tudják beszélni a dolgaikat.

Rózsika néni a halála előtt nekem akarta adni a kombinéit. Nem fogadtam el, egyrészt mert a kombiné már rég kiment a divatból, másrészt viszolyogtam volna hozzáérni a használt fehérneműhöz. Pedig egyáltalán nincsenek besárgulva, mondta. Kérdezte, tudom-e, hogyan kell kifehéríteni a besárgult fehérneműt, de nem tudtam. Rózsika néninek vaskádja volt, és hiányzott a lakásából az igazi fürdőszoba, csak egy paravánnal leválasztott rész állt a gangról nyíló, hosszú, keskeny előszoba végén. 
Egyszer kézmosás közben láttam a vaskádat, mert ragadt a kezem a grapefruittól, amivel megkínált. Vajon ebben a kádban szokta fehéríteni a kombinékat? Azt már régebben megmondtam neki, hogy vegetáriánus vagyok. A grapefruit viszonylag drága volt akkoriban, Rózsika néni pedig nagyon szerény körülmények között élt, mégis megkaptam egy nagy grapefruit felét, mert vegetáriánus vagyok, és csak ezzel tudott megkínálni. Meghatódtam ezen, bár az is benne lehetett, hogy muszáj megkínálni a vendéget valamivel, ahogy a besárgult kombinét is muszáj kifehéríteni. Kiderült, hipóval kell, de nem szabad, hogy a hipó túl tömény legyen, mert akkor szétmarja az anyagot. A kékítő volt erre az igazi, de azt már nem lehet kapni, mondta. Volt olyan is, hogy almás pitét sütött nekem. Már beleharaptam a pitébe, amikor közölte, disznózsírral kente ki a tepsit. Se kiköpni, se lenyelni nem mertem a falatot, és nem is emlékszem, végül hogyan oldottam meg a helyzetet, és megmondtam-e Rózsika néninek, hogy a vegetáriánusok nem esznek disznózsírt.
Rózsika néni minden beszélgetésünk alkalmával kérdez a fiaimról. Nem tudom annyira pontosan, mi van a fiaimmal, és nem olyan könnyű mesélnem róluk. Később már úgy gondolom, jobb lett volna, ha az elején elmondom Rózsika néninek, hogy Krisna-hívő vagyok, és a fiaim anyukámmal laknak a Völgyben. De egy vagy két évig nem mondom el, mert még nem ismerem őt annyira, és talán azért is, mert én sem értem, hogyan alakultak így a dolgok. Mindenfélét mondok Rózsika néninek, mi van a fiaimmal. Jól tanulnak, kiesett a foguk, szépet rajzoltak, rendesen esznek, úszni járnak, ilyeneket mesélek. A kiesett és kinőtt fogakról különösen sokat beszélgetünk, ez valahogy hálás és elég semleges témának bizonyul. Onnan tudok a fogakról meg egy-két más dologról, hogy minden héten beszélek a gyerekekkel telefonon, és havonta-kéthavonta meg is látogatom őket.